Mivel a szifilisz elterjedése miatt Mária Terézia császárnő az összes örömlányt
kitiltotta Bécsből, így az osztrák hölgyek 1768-től a magyar fővárosban árusították
bájaikat. A lányok ekkoriban még az utcán, mulatókban, a Vigadó magasságában
húzódó hajóhíd környékén, kocsmákban, vendégfogadókban és a vásárokon
árusították magukat.
Az 1800-as évek elején Pest-Buda legismertebb alsóbb rendű bordélyai a Kék Kakas
(ma Székely Mihály) utcában működtek, amelyek közül Luft Rézi intézete volt a
legnépszerűbb. A kékvérűek és a tehetősebb polgárok vagy szobára mentek, vagy
valamelyik gyógyfürdőben élték ki vágyaikat. A lányoknak érteniük kellett a
kártyázáshoz, zenéléshez, énekléshez és minőségi beszélgetéshez. Európa
megbotránkozására az első férfiak és nők által közösen használatos „uszodát”
1811-ben a budai Rácz fürdőben alakították ki.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a császári abszolutizmus csak azért
tűrte el a kéjnőket Pesten és Budán, mert alkalmasak voltak a társadalmi
feszültségek oldására, illetve a báró Prottmann József vezette rendőrség
besúgóiként a bujdosó hazafiakat elárulhatták.  A

Tüköry testvérek építette, Linzer Tóni alvilági főnök üzemeltette 500 férőhelyes
„Neue Welt” mulatóban a női tánckar teljesen meztelenül lépett fel a színpadon,
akiket előadás után szobára lehetett vinni. Hasonló elv alapján működött az
Operaház helyén működő „Anker Saal” és a „Jó meleg akolhoz” címzett dalcsarnok-
bordélyházak, a Király utcai „Mandl mulató”, „Jó pásztor”, „Fogazó Kacsa”, „Flóra-
terem”, „Walhalla”, „Vörös macska”, Fekete macska”, „Tarka macska”, „Kék macska”,
illetve a Városházán működő „Foliès Caprice.”
Budapest 1872-ben lett a világ leánykereskedelmének központja. A fiatal lányok
adásvételét Thaisz Elek, a főváros első rendőrkapitánya és felesége, a magyar
alvilágot irányító „meleg szájú” Reich Fáni madám irányította. A házaspár
ügynökei révén nemcsak a Magyar Királyság szegényebb régióiból, hanem a Balkán
és Kelet-Európa egész területéről gyűjtötték be a „friss húst”.
Az Oroszországba exportált magyar nők olyan sikeresek lettek, hogy még a szovjet
időkben is „vengerkának” (венгерка) hívták származástól függetlenül az összes
kurvát a Magyarország nevét jelentő orosz „Vengrija” (Венгрия) után.
A Közép- és Dél-Amerikába exportált lányok hasonló „sikert” könyvelhettek el. Mivel
a szép magyar lányok jobban élvezték a rájuk kényszerített szakmát, mint a fekete,
a mulatt és a helyi indián nők, így a „magyar lányt” jelentő „húngara” szó 1860-tól
külön fogalommá vált, amely onnantól ledér nőszemélyt, táncosnőt és prostituáltat
jelentett.Beszédes tény, hogy a súlyos, helyenként 80%-os nőhiánytól szenvedő Argentína,
Venezuela, Uruguay, Brazília és Kuba népességszaporulatát csaknem 11 százalékkal
segítették ki a budapesti maffiózók 1857-től 1886-ig Dél-Amerikába csempészett
magyarországi lányai.A prostitúciót először 1867-ben szabályozták. A kéjelgést ekkortól kötötték
bárcához, mely rendszeres adózást és egészségügyi ellenőrzést jelentett. 1882-ben
már 80 bordélyház és 43 szexuális szolgáltatást nyújtó kávéház működött
Budapesten akiket további 1700 utcán csavargó kéjnő egészített ki.
A prostitúciót bár 1950-ben betiltották, ám a kommunista diktatúra titokban több
ilyen jellegű intézményt is fenntartott kádereinek és a metrót építő vidékről
felhozott bányászoknak. Ez utóbbi komplexum innen 130 méternyire, a Király és a
Kis Diófa utca sarkán álló ház harmadik emeletén működött.